Rólunk

Nemrégiben az adai (egykori) kompjáráshoz vezető út mellett még egy régi, elhagyatott, düledező ház állt, mellette óriási, gyomnövénnyekkel benőtt, elhanyagolt területtel, ahová legjobb esetben is csak a juhászok jártak ki nyájaikkal legeltetni. A közelmúltban az említett hely újjászületett. Először a házat kezdték felújítani, kitisztították a gazzal benőtt területet, majd lovak, céltáblák, és velük együtt a lovasíjászat elkötelezett hívei is feltüntek a területen. A birtok azóta is épül-szépül, az azt használó közösséggel együtt.

Mindez Boldizsár Kornél adai vállalkozó és lovasíjász kitartó munkáját dícséri. Ő az, aki néhány hónap alatt szinte a semmiből építette fel a pályákat, és hamarosan elkezdett gyerekeket is tanítani lovaglásra, lovasíjászatra, valamint táborokat szervezni az egykoron gazzal benőtt birtokon, aminek ma már ő a tulajdonosa és vezetője. Először augusztusban jártam Kornél “csodaországában”, amikor is egy nyári tábort szervezett a lovaglás és a lovaszíjászat iránt érdeklődő fiataloknak határon innen és túl. Már akkor magával ragadott a hely varázsa, ami több tényező szerencsés együttállásának eredményeként jön létre. Kornél elhivatottsága és lelkesedése, a jelenlévő kis csapat elkötelezettsége és vidámsága, a hely szépsége-nagysága, valamint az a pozitív hangulat, ami engem is a hatalmába kerített. Már akkor tudtam, hogy erről mindenképpen írnom kell, hadd tudja meg ország-világ, milyen klassz dolgok történnek Adán.

Az elmúlt hét egyik délutánján ismét meglátogattam az adai lovasíjászokat, ezúttal az egyik edzésükön. A célom az volt, hogy fotókon dokumentáljam a működésüket, és hogy Kornélt kifaggassam lovasíjász tevékenységének és klubjának múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Kornél lelkesen mesélt magáról, a lovasíjászatról, arról, hogy ő maga hogyan kezdett bele, a csapatáról, a terveiről… Korábban azt mondta, hogy úgy érzi, nehezebben tudja kezelni a gyerekeket, de erre a Lovasvölgyben látott és tapasztalt dolgok egy-kettőre rácáfoltak. A hangulat kiváló, nincs semmiféle katonás rend, ami feszengéssel járna, ennek ellenére mégis mindenki fegyelmezetten és felelősségtudóan vesz részt a klub munkájában. Ez nem csak abból áll, hogy lóhátról íjaznak. Ők maguk rendezik a helyet és a lovakat , valamint sportolnak is, mert a jó erőnlét elengedhetetlen egy igazi lovasíjász számára. Kornél büszkén meséli, hogy a (ránézésre 10-14 éves) gyerkőcök, akik néhány hónappal ezelőtt még a lóra sem mertek felülni, ma már úgy lovagolnak, hogy kezükkel nem is érintik a lovat, mert vágta közben íjjal lőnek a célra.

Honnan ered a lovak iránti érdeklődésed, mikor kezdtél el lovagolni?

Talán 6-7 éve lehetett az első találkozás a lovasíjászattal, illetve Kassai Lajossal, aki a modernkori lovasíjászat újrateremtője. A Lét lámpásai című könyvben olvastam egy vele készült interjút, ami mellett ott volt egy fénykép, amelyen lóháton íjat feszít… Nagyon megfogott a kép is, de  legfőképp Lajos gondolatai. Évekig nem tettem semmit ez ügyben, elsodort az élet más irányba. Három évvel ezelőtt mélypontra kerültem, teljesen magam alatt voltam, nem voltam megelégedve sem önmagammal, sem az addigi életemmel, amit teremtettem. Úgy éreztem, hogy most itt az idő, hogy ezen az úton elinduljak. Előtte semmilyen kapcsolatom nem volt sem az íjjal, sem a lovakkal.

Kornél számára ez az egész nem puszta hóbort vagy hobbi, sokkal inkább életmód, küldetés. A helytől és a kis közösségtől pedig olyan érzése támad az embernek, hogy az égiek áldását viselik magukon, amit egyébként Kornél is többször hangsúlyozott. Szép lenne, ha a közlejövőben ez a hely, ez a közösség a hun-magyar lovasíjászat egyik kárpát-medencei központjává tudna válni, nem beszélve a (ma még szinte nem is létező) vajdasági lovasíjászatról. Kornélék minden érdeklődőt szívesen fogadnak, bemutatókat tartanak, ezáltal is népszerűsítve őseink életmódját, hagyományait, amelyekből a mai, “modern” ember is sokat tanulhat. Az alábbiakban a Kornéllal készített interjút olvashatjátok, illetve az edzésükön készült fényképeket tekinthetitek meg.

Minden „véletlenül” jött. Mintha a „felső” támogatás indult volna be, amikor elkezdtem. Először a lovaimat kaptam. Az, hogy tanítsak, meg sem fordult a fejemben. Még nincs saját gyerekem, és nem is tudtam, hogy tudok-e bánni velük. Két ével ezelőtt íjászbemutatót tartottam, és egy 14 éves fiú megkeresett, hogy ő is szeretné lovasíjászatot tanulni. Néztem nagyokat, mivel még az én tudásom is gyerekcipőben járt. Végül igent mondtam, gondoltam, amit eddig tudok, megtanítom neki is. Elkezdtünk közösen edzeni és a hír terjedt, egyre többen lettünk. Ma már 7 tanítványom van, akik a vágtató ló hátáról képesek íjjal lövéseket leadni, és célba juttani a vesszőket. Egyikük sem tudott előtte sem íjazni, sem lovagolni. A kéthektáros területre sem volt pénzem, és mégis, ma már a tulajdonomban van. A meseszerű támogatottság azóta is megvan, ez erőt és bizonyosságot ad ahhoz, hogy ez az egyik dolgom az életemben!